Találkozás

Minden blogbejegyzésemet próbálom úgy megírni, hogy valami nagyobb horderejű mondani valója legyen, de azt hiszem, nem mindig ez a jó választás. Például most is szerkesztgetem az ünnepvárással kapcsolatos közlendőmet, már 3-szor írtam át, de valahogy nem jó. Nem ütős, nem vicces, még csak a figyelmetlenebbeknek nem is tanulságos. Ráadásul az ünnepi hangulatom is percről percre változik, így vagy nagyon "fekete", vagy nagyon "fehér" az ami kikerül a kezeim közül, s valahogy el kellene találni az a bizonyos arany, de legalábbis "szürke" középutat.
Úgyhogy ráhangolódás címen, csak egy laza leírást kaptok Zsófim életéből. :)

A hétvégén Budapestre voltunk hivatalosak, egy zeneterápiás foglalkozásra, sorstársakkal. Nagyon vártam már, hiszen az előző találkozóra sem tudtunk elmenni, mert mindegyikőnk beteg volt. A para most is bennem volt, mert velem most sem stimmel valami, na de hogy pozitívan fogjuk fel, mint mindig, most is úgy gondolom, hogy meg megjavulok, normális sose leszek.

Eljött a várva várt nap, s örök hálám egyik pesti kedves rokon családnak autóval utaztunk a nagyvárosba  (minden másért is, amit tőlük kaptam, főleg azért, ahogy fizikálisan ki tudják a szeretetüket fejezni, sajna nálunk ez annyira nem szokás, túl távolságtartóak vagyunk egymás közt is). Ráadásul olyan ügyesek voltunk, hogy extra korán érkeztünk a helyszínre. A két lányzó nagyon ügyi volt. Nem volt hiszti, nem volt sírás, kiabálás.
Lassan mindenki beszivárgott, hamar a lovak közé is csapott a kis csapat. Persze mint mindig, mi nem álltunk készen a kezdésre. Gyors pelus csere, majd Zsónak pótolni kellett a kimaradt reggelit. Míg a többiek ráhangolódtak, mi falatoztunk. Aztán már kezdődött az aktívabb részvétel az eseményekben, mikor úgy gondoltam, Zsó biztos jól lakott, elcsomagoltam a maradék ételt, állhatunk neki mi is kendőzni. "Hohó! Megállj!" - gondolhatta Zsófi, mert olyan mérgelődésbe kezdett, hogy vissza kellett játszani a maradékot neki. Hát ugye aki szereti a hasát, az nem lesz együttműködő 3/4-ig telt pocival. Szóval evés folytatás, a többiek meg már vígan terápiáztak. Miért mindig nekünk kell kilógni a sorból?! :)
Mindenesetre dolgunk végeztével csatlakoztunk a többiekhez. Zsófi szerintem élvezte a kendőzést, buborékfújást meg főleg, csak valahogy nála minden ellenkezőleg működik. Mikor ülni kellett, lefeküdt. Mikor feküdni kellett felült. Hihetetlen egy gyerek. Nóri sem bírt teljesen nyugiban lenni, őt az izgatta, mikor kap már hangszert a kezébe. Kb. fél percenként kérdezte meg, hogy most kapok már? Mikor kapok már? :) De jó volt, hogy élvezte a sérült gyerekek társaságát is.
Megismerkedtem új szülőkkel, s jó volt találkozni, pár szót váltani a már ismerős emberekkel. Igaz kicsit összeszedetlenek voltunk, de jó volt.

Miután a sorstárs csapattól elköszöntünk, elmentünk vendégségbe. Végre mindkét unokatesóm megölelgethettem, beszélgettünk egy jót, s elköltöttünk egy szupi ebédet. A menüt loptam, karácsonykor azt kapja a család. Legalábbis a női szakasz. :)

Haza felére Zsófinak vettem egy minden mártás mentes gyrost, hátha kicsit megéhezik, míg haza érünk. Na hát az én gyerekem nem kicsit éhezett meg. Úgy becuppantotta a husit, zöldséget, hogy csak győztem pillázni. Na de nem is volt ám hiszti és sírás a vonaton. Ritka az ilyen nap, mikor egyik gyerek sem csinál cirkuszt. Nóri is extra jól viselte e napot, s még csak el sem fáradt igazán. 9 körül zavartam ágyba. Az új könyvet, amit kaptunk elkezdtem neki olvasni, a 2. oldalnál kiütötte magát, de én azért csak végig olvastam a történetet, valahogy engem  nagyon érdekelt.
Erre reggel Nóri sírva kelt fel, és közölte, hogy én milyen csúnya vagyok, nem is olvastam neki este mesét, és most rögtön azonnal olvassak az új könyvéből. Na erre varjatok gombot. De legalább nem hajnal fél 3-kor jutott eszébe, mint ahogy már egy párszor. :)

Nem sokára igyekszem össze rakni az adventi írásomat is, nem ússzátok meg. Mindenkinek szép napot!