Kezdet :)

Sokat gondolkodtam azon, vajon mivel is kezdjem a bejegyzések sorát. Bővítsem a lexikális tudásotokat? Vagy némi túlzással kislányom önéletrajzával? Vagy egy kissé édes keserű karácsonyi történettel, amely napok óta nem hagy nyugodni? Nehéz a feladat. Mindenesetre kedves olvasó köszönöm, hogy csatlakozol hozzám/hozzánk és követed írásaimat. Kicsit átgondolva a dolgot, hogy mi is a rett szindróma, és ahhoz hogy kapcsolódik a cdkl5 majd egy külön ablakocskában térek ki. Kislányom életét is így mutatom majd be, tehát nem marad más kezdet, mint a karácsonyi élmény. Kislányom Kiss-Jakab Zsófi hétköznap délelőttjeit egy napközi intézményben tölti, ahol főleg értelmileg korlátozott fiatalok kapnak lehetőséget arra, hogy társaságban legyenek, hogy fejlesztést kapjanak, hogy sok sok új élménnyel gazdagodjanak. És sajnos csak másfél ott töltött év után jöttem rá, hogy milyen csekély az amit kapnak ahhoz képest, amit ők tudnak adni nekünk. A tavalyi karácsonyi ünnepséget Zsófi megbetegedése miatt kihagytuk, így az idei alkalmat kétszer annyira vártam. (Kétszer annyi félelemmel is, hogy még egy közösségi esemény, amiről tuti Zsófit ki kell vinni, mert üvölteni fog. - Persze így is lett.)Hallottam már az ünnep előtti héten, hogy próbálnak a fiatalok, de nem tudtam mire számítsak, mit tudnak ők adni. Hogy tudnak ők össze dolgozni, mikor ahányan vannak annyi felé néznek, mennek. Aztán jött a döbbenet, a könnyek, és ha már karácsony - a meghatottság. Bevonult a társaság jelmezesen, sorba, fegyelmezetten, mondtak köszöntőt, verseket! és "színjátszottak".

Hogy mikre nem képesek ezek a nagyra nőtt gyerekek! Én csak ámultam, mosolyogtam milyen ügyesek - még az apró kis bakikkal együtt is tökéletes műsor volt. Aztán ismét némi keserűség kapott el, hogy mégis az én kislányom hol van? Ő miért nem szerepel? Miért nem fog tudni soha szerepelni? Soha nem fogja azt mondani hogy boldog karácsonyt. Így igaz, mondani sosem fogja. De nagyobb meglepetés és öröm volt számomra, az a reakció, amit az otthon feldíszített karácsonyfa hozott ki belőle. Jobban örült és csillogott a szeme mint az eddig látott gyerekeké. És micsoda motiváció volt neki a kék fényfüzér csillogása! Akárhogy is de odaforgolódott a szoba másik végéből, aláfeküdt majd bámulta percekig, felült és megtapogatta, a mézeskalácsot meg akarta róla enni, hangosan kacagott és tudatosan tapsolt neki, amit pedig kevés dologtól szokott. Úgyhogy bánja a csuda, hogy nem mond szépeket. Nincs min elkeseredni, hiszen szebb minden szónál a kacagása, csillogó szemei. Remélem sok sok ilyen élménnyel lehetünk gazdagabbak az évek múlásával.